Az Európai Kutatási Tanács kétmillió eurós ösztöndíját nemrég elnyert agykutató munkájáról és az alapkutatás fontosságáról beszélt – az alapkutatáséról, mely nélkül talán ma nem is volna életben.
Szabadics János nemrég elnyerte az Európai Kutatás befutott kutatóknak szóló Consolidator Grant támogatását, így az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetében működő kutatócsoportjával nagyjából kétmillió euróból vizsgálhatja az idegsejtek információtovábbításában kulcsszerepet játszó axonok elektromos tulajdonságait. Erről így fogalmaz az Indexnek: “Itt egy alapvető kérdést vizsgálunk. Idáig az volt a tudományos konszenzus, hogy az egész idegrendszert behuzalozó apró axonok, melyek az egyes idegsejtektől juttatják el az információt több ezer másikhoz, csak digitális jelként küldik ki az információt. A munkatársainkkal az merült fel bennünk, hogy mi van, ha ez mégsem így van, és az axon is hozzá tud tenni az információhoz. Ez jelentősen megnövelné az agy számítási kapacitását. Az axonok azonban nagyon picik, közvetlenül kevésbé lehet őket vizsgálni, de nekünk sikerült kitolni a megfigyelési lehetőségeket.”
Szabadics János kutatócsoportja. Balról jobbra haladva: Kókay Dóra, Neubrandt Máté, Marosi Endre, Szabadics János, Oláh Viktor, Brunner János, Tarcsay Gergely
Szabadics János helyzetét azonban szakmai sikerein túl az teszi különlegessé az agykutatók közösségében, hogy maga is kénytelen volt átélni, milyen az, amikor az agy működése sérül. Jóindulatú agydaganatot diagnosztizáltak nála, azonban meglehetősen későn, így a műtéttel nem lehetett teljesen megszüntetni minden tünetet. Az viszont, hogy életminősége mára elfogadhatóvá vált, évtizedekkel korábbi alapkutatási eredményeknek köszönhető:
“A daganat miatt két fontos agyterületem is véglegesen sérült: a központi hormonrendszer, a hipofízis működése gyógyszerekkel gyorsan visszaállítható volt. Ha ezt néhány évtizede nem kutatják, nekem ötpercenként el kellene mennem vécére, semmi alapfunkcióm nem működne. Selye János magyar kutató kutatta a stresszválaszt, ami nekem azért nagyon fontos, mert a betegségem miatt gyakorlatilag semmilyen stresszválaszom nem volt. Ha engem külső behatás ért, ha bevertem a lábam, vagy valaki kiabált velem, akkor egyszerűen leálltam. Sok, ezzel a ritka betegséggel élő embernek ez az élete végéig tartott. Ma már megoldható azzal, hogy az adott pillanatban bevesznek egy gyógyszert, és akkor többé-kevésbé normálisan működnek. Lehet javítani rajta, de hogy ma már élni tudunk, az egy hihetetlen dolog.”
Az interjúban a kutató a magyar agykutatás helyzetéről is megosztja a tapasztalatait: “Nálunk, ha az embernek van egy saját ötlete, azt megpróbálhatja végigvinni. Ez a nagy európai pályázatokban is látszik, amin a magyar kutatók nagyon jók. Az embernek meg kell győznie egy sokszor idegesítően kritikus, tíz-húsz fős bírálóbizottságot, hogy van egy jó ötlete, és azt meg is tudja valósítani. Ez az összes tudományterületen így működik. Ezért egy elnyert nagy ösztöndíj olyan az országnak, mint egy olimpiai aranyérem.”
Érdemes elolvasni a teljes interjút, melyben szó esik az első Lendület-pályázat megnyeréséről, az Akadémiáról, az alapkutatásról, és a 2014-es Nobel-díj valódi főszereplőjéről, a hippokampuszról.
A címlapkép forrása Index/Ajpek Orsi
