A New York-i Egyetem idegtudományi professzora nyerte el idén az amerikai Idegtudományi Társaság (Society for Neuroscience) legrangosabb díját, az alapítóról elnevezett Ralph W. Gerald Díjat. A kitüntetést még soha nem adományozták magyar tudósnak. Buzsáki György az agykutatás egyik legnagyobb élő alakja, a legtöbbet idézett kutatók egy százalékába tartozik. A kutató nyilatkozott az Agykutatás.hu-nak. 

 

A Ralph W. Gerald díjat az Idegtudományi Társaság azoknak a kutatóknak adományozza, akik életpályájuk során kiemelkedően járultak hozzá az idegrendszer működésének, betegségeinek és anatómiájának megismeréséhez. A Társaság sajtóközleménye szerint számos díjuk közül ez a legfontosabb, és mellé 30 ezer dolláros pénzdíj is jár. 

Barry Everitt, az Idegtudományi Társaság elnöke elmondta, hogy „nagy megtiszteltetés, hogy Buzsáki Györgynek adhatjuk át a 2020-as Gerald díjat, mert munkássága az agyi ritmusok, illetve az idegi kódolás terén korszakalkotó jelentőségű, és nagyban formálta át az agyi információfeldolgozásról meglévő tudásunkat.” 

Számos, ma már tankönyvi ténynek tekintett idegtudományi koncepció vezethető vissza Buzsáki György felfedezéseiig. Sok évtizedes pályája során egyszerre járult hozzá a memórianyomok raktározásának és előhívásának megértéséhez, és tette le az agy rendszerszintű vizsgálatainak alapjait. A nevéhez fűződik az agyi oszcillációk jelentőségének felismerése, ahogy az úgynevezett idegi szintaxis, vagyis az információ agybéli kódolási mechanizmus kutatásának megalapozása is. 

A kutató ugyanakkor nem állítja, hogy az idegtudomány elmúlt 40 éves fejlődése mindenben beváltotta volna azokat a várakozásait, amelyekkel pályája elején belevetette magát a kutatásba. 

„Nemrégiben tartottam egy előadást Pécsett a munkámról, és akkor jöttem rá, hogy ugyanezt az előadást már 30 évvel ezelőtt is megtarthattam volna. A koncepciók ugyanis nagyon lassan érnek be. A technikai felfedezések sokkal gyorsabbak, mindig megjelennek új módszerek – nyilatkozta nekünk Buzsáki György. – Ezért nagyon vigyázni kell arra, hogy ne csak ugyanazt mérjük meg jobban, amit már egyszer megmértünk, hanem új ötletek is szülessenek. Én ma sokkal pontosabb kísérleteket tudok végezni, mint Isaac Newton, de attól én még nem leszek Newton.” 

A tudós pályáját a Pécsi Orvostudományi Egyetem Élettani Intézetében kezdte Grastyán György irányítása mellett. Eredetileg rádiómérnöknek szeretett volna továbbtanulni, de Kaposváron lakott a család, és szülei nem engedhették meg maguknak a budapesti egyetemi tanulmányait. Így választotta a pécsi orvosi kart, és ott a nemzetközi hírű intézetet. 

Az intézet hallgatói közül szinte mindenkinek lehetősége adódott kijutni nyugati egyetemekre, ami abban az időben ritkaságszámba ment. Buzsáki György már a hetvenes években kutathatott külföldön, az évek során dolgozott Nyugat-Európában, Kanadában és az Egyesült Államokban is. A nyolcvanas évek közepétől a San Diegó-i Kaliforniai Egyetemen kutatott hosszasan, majd két évtizedig volt professzor a New York-i Ruttgers Egyetemen. Most a New York-i Egyetemen tölti be a Biggs professzori címet. 

Interjúnkban elmondta, hogy bár mindenki az agyi oszcillációkat kapcsolja a nevéhez, ő az előrecsatolt gátlást tekinti legfontosabb felfedezésének. Ez a mechanizmus (amikor az idegsejt olyan interneuront gerjeszt, amely egy következő idegsejtet gátol) ma már a legalapvetőbb tankönyvi jelenségnek tűnik, és a tudományos közösség már jó részt meg is feledkezett arról, hogy ez is a fiatal Buzsáki György nevéhez kötődik. 

Később megalkotta a memórianyom-konszolidáció kétlépcsős modelljét a hippokampuszban (amelyről pályája kezdetén még nem is volt egyértelmű, hogy az emlékezetben vagy az érzelmi működésben van-e szerepe). Ez a modell még ma is a legszélesebb körben elfogadott elmélete az emlékek rögzülésének. Pályájának második felét az agyi oszcillációk, vagyis a szinkronizáltan kisülő idegsejtek sajátságainak, funkcióinak kutatása dominálta. Az idegsejtek szinkronizált aktivitását ma már az agyműködés és a neuronális kódolás legalapvetőbb mechanizmusának gondoljuk. 

Az utóbbi évtizedekben Buzsáki György vált a korábbiaktól merőben eltérő nézőpontú agykutatás legfőbb támogatójává. Míg korábban a legtöbb kutatás egy-egy agyi régió elrontásán alapult, ami után a kieső funkciókat keresték, Buzsáki az intakt agy teljes egészében történő vizsgálata mellett kardoskodik, és a felfedezett jelenségekhez kell szerinte feladatot rendelni. 

„Rájöttem, hogy valahol az agy mélyén a szenzoros es motoros agyműködések találkoznak egymással, de ez a jelenség, amit akár hívhatunk akaratnak is, borzasztóan bonyolult. Már akkor a fejemben voltak azok a gondolatok, amelyeket a legutóbbi könyvemben (The Brain from Inside Out, OUP, 2019) tárgyalok, miszerint az agyműködés filozófiától öröklött kategóriái elhibázott kutatási irányt jelentenek. Ahelyett, hogy a kívülről adott stimulusokra adott agyi válaszokat vizsgálnánk, sokkal célravezetőbb, ha az agyban jelen lévő mechanizmusokat térképezzük fel, és ezekhez rendelünk hozza funkciót.” 

Erős műszaki előképzettsége segítette egész pályája során abban, hogy már akkor multidiszciplináris idegtudományt csináljon, amikor talán még nem is ismerték ezt a szót. A kutatásai során felhasználta a mérnöki tudományokat, a matematikát, az elektrofiziológiát, később az optogenetikát és a képalkotó eljárásokat is. Az Idegtudományi Társaság méltatásában kiemeli, hogy Buzsáki György számos módszertani fejlesztést is megismertetett az agykutatók közösségével, és élen jár a nyílt hozzáférésű adatbázisok létrehozásában is.