Egykori tanítványai, pályatársai, rokonai, tisztelői emlékeztek halálának 25. évfordulója alkalmából a Magyar Tudományos Akadémia volt elnökére, a nemzetközi hírű idegtudósra, Szentágothai Jánosra.

Lovász László, az MTA elnöke köszöntőjében elmondta: az, hogy az idegtudomány, az agykutatás ma az egész világon számon tartott és elismert erőssége a magyar tudománynak, az ő kutató-, tanító és szervező munkájára vezethető vissza. „A generációk, amelyeket tudóssá nevelt, az ő nyomdokain haladva viszik tovább a tüzet” – méltatta az agykutató tudós életművét az Akadémia elnöke.

Lovász László köszöntője

Iskolateremtő tudós, briliáns előadó, akadémiai elnök, aktív közéleti ember

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Emlékezők!

Néhány címszó, amellyel leírható Szentágothai János életműve, s amelyek pontosan jelzik, milyen sokrétű és gazdag ez az életmű.

Szentágothai János, neves elődöm a Magyar Tudományos Akadémia elnöki posztján 1912-ben született. A Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett orvosi diplomát 1936-ban, majd az egyetem Anatómiai Tanszékén kezdett oktatni és kutatni. Az agykutatás területén hamarosan átütő eredményeket ért el. Igen fiatalon, 1948-ban lett az MTA levelező, majd 1967-ben rendes tagja. Az Akadémiát 1973-tól alelnökként, 1976-tól 1985-ig pedig a tudós társaság elnökeként szolgálta.

Több mint 50 éven át dolgozott egyetemi oktatóként, Budapesten, Pécsett, majd ismét a fővárosban. Világszínvonalú, sőt, mondhatni, a világon vezető szerepet játszó kutatói közösséget épített fel. Az ő nevéhez fűződik többek között az elektronmikroszkópos agykutatás elindítása Magyarországon. Előadásairól legendák születtek, de nekem ezekről sajnos nincsen személyes emlékem, így felidézésüket egykori tanítványaira hagyom.

„Aki pedig valami jót tehetne, de nem teszi, bűne az annak” – idézte önéletírásában Pál apostol egyik levelét azzal kapcsolatban, hogy MTA-elnöki megbízatása után miért vállalt fontos közéleti feladatokat. 1985-ben országgyűlési képviselő és az Elnöki Tanács tagja lett. Ezek már a rendszerváltást megelőző évek voltak, minden forrongott, és sokan gondolhatták úgy, hogy vállalásával mintegy legitimálta a Kádár-rendszert. Véleményem szerint éppen ellenkezőleg: ezzel is hozzájárult, hogy jobban lássuk, jobban meghatározzuk a rendszerváltás célját és végrehajtását.

A rendszerváltás után is aktívan részt vett a politikai életben, az 1990-es országgyűlési választáson a Magyar Demokrata Fórum országos listáján szerzett mandátumot, és a Külügyi bizottság tagja lett.

MTA-elnöki tevékenységéből hadd emeljek ki egy mozzanatot. Az Akadémia 1983-ban állást foglalt a tervezett bős–nagymarosi vízlépcsőről. Ebben az állásfoglalásban, amelyben Szentágothai Jánosnak természetesen nagyon komoly szerepe volt, az Akadémia a várható környezeti és gazdasági károk miatt az építkezés jelentős elhalasztását javasolta, sőt megfontolásra javasolta azt is, hogy az egész tervet vesse el a kormányzat. Hosszú idő után először formált az Akadémia olyan tudományos véleményt, amely szembehelyezkedett a kormányzati állásponttal. Fontosnak tartom, hogy az Akadémia nem egyszerű igen-nem választ adott: azoknak a tudományos vizsgálatoknak a szükségességére hívta fel a figyelmet, amelyeket a több mint húsz évvel korábban indított tervhez képest megváltozott környezetvédelmi és gazdasági helyzet indokolt, de amelyeket nem végeztek el.

A tudományos megközelítés feltétlen igénye vezette Szentágothai Jánost arra is, hogy fellépjen az áltudományokkal szemben. „Én utolsó leheletemig küzdeni fogok, küzdeni minden áltudomány ellen” – fogalmazott önéletírásában, és ez indította arra is, hogy egyik alapítója és első elnöke legyen a Tényeket Tisztelők Társaságának.

Tudományos pályafutásáról, eredményeiről nem vagyok hivatott beszélni, de kívülállóként is egyértelmű számomra: Kevés olyan magyar tudós van, akinek a hatása mind a mai napig annyira tetten érhető, mint Szentágothai János. Az, hogy az idegtudomány, az agykutatás ma az egész világon számon tartott és elismert erőssége a magyar tudománynak, az ő kutató-, tanító és szervező munkájára vezethető vissza. A generációk, amelyeket tudóssá nevelt, az ő nyomdokain haladva viszik tovább a tüzet.

Engedjék meg, hogy néhány személyesebb élményemet is felelevenítsem. 1980 körül igen sok feszültség volt a matematika területén az Akadémia berkeiben. Az MTA felállított egy bizottságot, hogy felmérje a matematika helyzetét Magyarországon, és javaslatokat tegyen a helyzet javítására. Az ülések többségén Szentágothai elnök úr személyesen is részt vett. Egyszer valahogy elakadt a vita, többen mondták a bizottság tagjai közül, hogy hagyjuk, ez túl bonyolult, nehéz volna bármit is elérni. Nem emlékszem már, mi volt a konkrét kérdés, de arra igen, hogy Szentágothai elnök úr megharagudott, és mellére csapva azt mondta, ha ő a pacemakerével nem sajnálja a fáradságot, hogy részt vegyen ezeken a nehéz üléseken, és mindent megtegyen a matematika helyzetének rendezése érdekében, akkor a matematikus akadémikusoktól ezt még inkább elvárja. Mindenki elismerte, hogy igaza van, és folytattuk a munkát.

Igazán közvetlen személyes élményt egyet tudok felidézni. 1992-ben a Pápai Tudományos Akadémia egy konferenciáján vettünk részt a Vatikánban, ő mint az Akadémia tagja, én mint meghívott szakértő. Sokat beszélgettünk a gyönyörű kertben sétálva, a tudományról általában, a magyar tudományos életről, az Akadémiáról és tagjairól. Lenyűgöző volt széles látókörű hozzáállása, ugyanakkor az az odaadó figyelem, amellyel e témákhoz közelített.

„Ez jó mulatság, férfi munka volt!” – summázta életét Vörösmarty szavaival már idézett önéletírásában, és az, hogy ma itt vagyunk, és rá emlékezünk, jól mutatja, hogy szellemisége ma is sokaknak fontos. A Szentágothai-iskola nemzetközi eredményekkel büszkélkedő tagjai mellett más tudományterületek képviselői között is szép számmal akadnak tisztelői. Én magam is közéjük tartozom: nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy Szentágothai János utódja lehetek az Akadémia elnöki székében, és azt is, hogy néhány gondolatot elmondhattam ezen a megemlékezésen.

A címlapkép forrása: mta.hu/Szigeti Tamás