Amerikai kutatók bebizonyították, hogy az agyhalál nem is annyira végleges és visszafordíthatatlan, ahogy korábban gondoltuk. Persze az ördög, ahogy máskor is, a részletekben rejlik. Ismerkedjünk meg vele!

Íme a kísérlet, csak erős idegzetűeknek. A Yale Egyetem kutatói beszereztek 32 frissen levágott disznófejet egy, a közelben működő vágóhídról. Kiemelték az agyakat az állatok koponyájából, egy kicsit pihentették “őket”, katétereket vezettek az agyi vérellátásért felelős erekbe, majd négy órával a vágóhídi halált követően oxigént és tápanyagokat biztosító folyadékot kezdtek adagolni az agyaknak.

Az éltető koktélbe az elővigyázatosságból olyan anyagokat is kevertek, melyek gátolják az idegsejtek elektromos aktivitását. Ennek gyakorlati és etikai oka is volt, hiszen a nagy aktivitás károsíthatja magukat a sejteket, másrészt pedig nem szerették volna, ha egy túl sikeres kísérlet nyomán a disznóagyak – testtől és mindenféle érzékeléstől elválasztva – öntudatra ébrednének. Mindezek után hat órán át hagyták működni a rendszert, és figyelték, mi történik a tekervények mögött.

Agyhalál? A sejtek köszönik, jól vannak

Az agy a működéséhez elképesztő mennyiségű energiát igényel, és az orvosi szakma eddig nagyjából egyetértett abban, hogy ha ez az energiautánpótlás (nevezetesen a vér által szállított cukor és oxigén) pár percre leáll, onnan nincs visszaút: az agyban különféle visszafordíthatatlan folyamatok indulnak meg, amelyek mind ugyanabba a szomorú irányba mutatnak.

Ehhez képest a kutatók a mesterséges tápanyagellátás alatt tartott disznóagyakban azt tapasztalták, hogy az idegsejtek és az agy más sejtjei visszatértek korábbi, normális anyagcseréjükhöz, nem indultak pusztulásnak (ellentétben a kontrollcsoportnál tapasztaltakkal), és az idegsejtek ingerlésre képesek voltak elektromos jelátvitelre is.

A kutatók a biztonság kedvéért mérték az agy globális elektromos aktivitását is, és fel voltak készülve rá, hogy ha bármi ilyet tapasztalnak, azonnal anesztéziát alkalmaznak – vagyis véglegesen elaltatják az az agyat, hogy a szenvedés esélyét is kizárják. Ilyen aktivitást nem találtak, azonban ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez a távolabbi cél elérhetetlen.

Újraindítható-e valóban az agy?

Most következik az a pillanat, amikor kénytelenek vagyunk a Frankenstein-történetet és egyéb sci-fi-elképzeléseket vizionáló olvasókat visszarántani a valóságba. Két alapvető tényt (újra) le kell szögeznünk. Egyrészt, a kutatók disznóagyakat vizsgáltak – szerencsére –, nem pedig emberi agyakat. Másrészt, a vizsgált agyak sejtjeinek működését állították vissza. Márpedig az, hogy a sejtek megőrizték működőképességüket pár órával a halált követően, nagyszerű hír, azonban ez semmit nem mond el arról, milyen folyamatok indulnak el hosszabb távon az agyban, és hogyan alakulnak a későbbiekben az idegsejtek közti kapcsolatok. Ha egy számítógépről tudjuk, hogy egyenként minden tranzisztora jól működik, attól még egyáltalán nem biztos, hogy a vezetékek, a forrasztások, a csatlakozások is rendben vannak. Itt is ez a helyzet, azzal a különbséggel, hogy ezt a tényt az ember szuperszámítógépe helyett egyelőre egy sertés Commodore 64-éről tudjuk.

Tudat, etika és a többiek

Maguk a kutatók is elismerik, hogy módszerük nem biztosan visz közelebb a valódi célhoz, vagyis az agyműködés újraindításához, illetve a tudat “felélesztéséhez”. Azonban már ez az eredmény is komoly gyakorlati és etikai következményekkel jár, illetve olyan technikai és filozófiai kérdéseket vet fel, amelyekkel eddig nem igazán kellett szembesülnünk.

Rögtön itt van annak a kérdése, hogy ha egy későbbi, továbbfejlesztett kísérletben valóban elektromos aktivitást mérnek az agyban, hogyan lehet kideríteni, hogy itt valódi tudatról van-e szó. Ez különösen azért nehéz kérdés, mert ezek az agyak nem jutnak hozzá semmiféle érzékszervi bemenethez, így eleve másfajta aktivitást várunk tőlük, mint normális esetben.

Ez azonban még egy viszonylag távoli kérdés – nem úgy a szervdonoroké. Jelenleg viszonylag világos kritériumok szerint el lehet dönteni, hogy átadhatók-e egy elhunyt sérült vagy beteg szervei az arra várakozóknak. Ha jogi akadályok nem állnak fenn, és az egészségügyi szakemberek úgy vélik, hogy a szervek alkalmasak lehetnek az átültetésre, akár a keringés leállásától, illetve az újraélesztés abbahagyásától számított néhány percen belül elkezdhetik a testet felkészíteni a szervek kivételére (az itt alkalmazott protokollok országonként jelentős eltéréseket mutatnak, a környezetről és a magyar szabályozásról lásd keretes írásunkat). Ez az eljárás azonban arra az eddig alapvetőnek vélt igazságra épít, hogy viszonylag rövid idő után az agy visszafordíthatatlanul károsodik, és hiábavaló az újraélesztésével próbálkozni.

Ha azonban a most megismert technológia egy továbbfejlesztett változatával sikerül akár a leghalványabb esélyt is felcsillantani, hogy az agy akár órákkal a keringés leállása után újra “bekapcsolható”, ez szinte beláthatatlan következményekkel járna a szervátültetésekre nézve. Teljesen újra kellene értékelni az újraélesztési eljárásokat, és fel kellene készülni arra, hogy az agy újraélesztésének lehetősége ronthatja a szervre várók esélyeit. A jelenlegi eredmény persze még messze van ettől, azonban így legalább kap némi időt a szakma, hogy felkészüljön a folyamatok esetleges módosítására.

Óvatosaké a jövő?

A Nature elemzéseit (1, 2, 3) olvasva az embernek könnyen az az érzése támad, hogy ezek az etikai problémák valóban itt kopogtatnak az ajtónkon. A helyzet azonban, különösen Magyarországon nem ennyire egyszerű. A jelenlegi törvényi szabályzás szerint ahhoz, hogy egy beteg szervei átültethetőek legyenek, kétséget kizáróan meg kell állapítani, hogy beállt az agyhalál. Ezt kórházi körülmények között, órákon át ismételten elvégzett ellenőrzésekkel, képalkotó vizsgálatokkal a törvény által szabályozott módon lehet megtenni. Ez a “donáció az agyhalált követően” (DBD – donation after brain death) eljárás. A részletekről további bőséges információt nyújt az Országos Vérellátó Szolgálat honlapja (ők felelnek a szervdonáció koordinálásáért is). Látható, hogy ebben az esetben eleve adott a kórházi környezet, a többórás megfigyelés, így ezt a folyamatot valószínűleg nem borítaná fel alapjaiban az, ha az agy újraélesztésének reménye képbe kerülne.

Az igazi gondok egy másik, sokkal radikálisabb protokollal vannak, illetve lehetnek majd. Ez a “donáció keringési halottból” (DCD – donation after circulatory death) nevet viseli, és itt jelenik meg az az alapelv, miszerint ha a vérkeringés leállt, tehát az agy nem jut vérhez néhány percnél tovább, ebből lényegében következik az agyhalál. Ezt protokollt használták a szervdonáció hajnalán, később pedig háttérbe szorult, ahogy az agyhalál bizonyítása közvetlen eszközökkel jobban elérhetővé vált. Az utóbbi években azonban egyes országokban újra előtérbe kerül az alkalmazása, részint az egyre növekvő transzplantációs várólisták miatt. A cikkben említett etikai dilemmák és radikális változások elsősorban ezt az protokollt érinthetik majd, azonban Magyarországon (és több további európai országban) ezt eleve nem alkalmazzák. A helyzetről jó összefoglalót ad ez a cikk.

A címlapkép forrása: pixabay.com