Folytatjuk Acsády Lászlóval, a Nemzeti Agykutatási Program alapkutatási igazgatójával készített interjúnkat arról, hogy a hamarosan záruló NAP milyen eredményeket hozott a magyar agykutatás, illetve a teljes magyar tudományosság számára.
Az interjú első része itt olvasható.
A NAP két ciklusában példátlanul sok pénzt juttattak egy kiemelt tudományterületre. Az elért hatás vajon pusztán a pénznek volt köszönhető, vagy volt a NAP-nak az anyagi forrásokon túlmutató, hozzáadott értéke is? És maradandónak bizonyulnak-e majd a sikerek, miután a pénz elapad?
Nagyon fontos, hogy amikor tudományfinanszírozásról beszélünk, tudjuk, hogy a kutatók milyen pénzügyi körülmények között dolgoznak. A legtöbb szakmával ellentétben a kutató pályázattól pályázatig él. Csak addig látja előre az életét, csak addig biztosított a megélhetése és a munkahelye, ameddig a következő pályázata tart, ami tipikusan három–öt év. Emiatt sokan a pályázat jelentős részében azzal foglalkoznak, hogy készülnek a következő pályázatra.
A nagy, sok forrást biztosító, hosszú ideig tartó pályázatok esetében a legkiélezettebb a verseny, így azokat csak a legkiválóbb kutatók képesek elnyerni. Ha valaki csak kisebb pályázatokon indulhat eséllyel, akkor gyakorlatilag folyamatosan az újabb pályázatokon kell dolgoznia, hiszen ezek rövid időre szólnak. Ez rengeteg kreatív energiát vesz el. Azok a kutatók, akiknek sikerült elnyerniük a Nemzeti Agykutatási Program kínálta kutatási támogatást (amelynek összege valamivel nagyobb, mint egy átlagos alapkutatási pályázat, és négy évre szól, ami hosszú időnek számít), nyertek némi időt, mialatt fellélegezhettek, és a kutatási terveik kifuthattak.
Ilyenkor a kutató kibontakoztathatja új ötleteit, új módszereket próbálhat ki, új kutatási kérdéseket vethet fel. Ha folyamatosan benne van a mókuskerékben, és folyamatosan termelnie kell, nem meri megkockáztatni az újítást. Viszont ha nem újít, szükségszerűen lemarad.
Az újításban azonban ott rejtőzik a kudarc kockázata is.
Valóban, de az elmúlt tíz-tizenöt évben példátlan, robbanásszerű fejlődés ment végbe az idegtudományban. Olyan ütemben jelennek meg az új technológiák, hogy muszáj őket azonnal a mindennapi kutatómunkában is alkalmazni, különben nincs rá esély, hogy tartsuk a lépést – mintha nem szállnánk fel a vonatra, hanem maradnánk a szekéren. Ha pedig a vonat elszáguld mellettünk, a régi technikákkal már nem fogunk tudni átütő eredményt elérni.
Elmarad a nemzetközi elismerés, ami negatív visszacsatolásként lefelé ívelő spirálba taszítja a kutatót és a csoportot. Ezért nagyon értékes, ha esélyt tudunk adni a szabad gondolkodásra. A NAP által támogatott kutatócsoportoknak módjuk volt felszállni a vonatra. Ez a program hosszú távú hozadéka. Persze nincs rá biztosíték, hogy mostantól a nyugdíjig rajta maradhatnak a vonaton, de a lökést megkapták. Ma olyan vizsgálatokat végzünk napi szinten a laborban, amilyenekről tíz évvel ezelőtt nem is álmodtunk.
Lesz folytatása a Nemzeti Agykutatási Programnak?
A Magyar Tudományos Akadémia, igaz jóval szerényebb keretekkel, de még ez évben tervezi kiírni a NAP 3.0-t, amely a NAP 2.0-hoz hasonlóan kiválósági alapon fogja támogatni a kutatócsoportok munkáját.
