2021 novemberének végén, négy év után zárul a Nemzeti Agykutatási Program második ciklusa (NAP 2.0). Ebben az időszakban 6,5 milliárd forint állt rendelkezésre a magyar idegtudományi és a kapcsolódó élettudományi kutatások támogatására. A második periódus fő célkitűzése az első NAP-pályázat során sikereket elért kutatócsoportok, infrastrukturális hátterük és a közöttük kiépült kutatói hálózat működtetése, továbbfejlesztése volt. Acsády Lászlót, a programban központi szerepet játszó Kísérleti Orvostudományi Kutatóközpont (KOKI) igazgatóhelyettesét, a NAP alapkutatási elnökét kértük meg, hogy értékelje az agykutatási program eredményeit: milyen pozíciót vívott ki magának a magyar agykutatás a világban? 

Miért kellett folytatni az első Nemzeti Agykutatási Programot? 

A NAP első ciklusának rendkívüli sikere annak a felismerésnek köszönhető, hogy alapvető fejlődést érhetünk el, ha egy tudományterületre fókuszáltan több pénzt juttatunk. Nyilván számos tudományterület versengett ezért
a lehetőségért, de véleményem szerint az idegtudomány óriási előnyben volt, hiszen nyilvánvalók voltak a benne rejlő lehetőségek. Az agykutatás az egyik legrégebben és legintenzívebben művelt tudomány Magyarországon. Nagy hagyományai vannak, az idegtudomány mély gyökereihez csak a matematikáéi hasonlíthatók hazánkban. Az elmúlt száz évben nemzedékek adták át egymásnak az idegtudományi tudást, a kutatói munka mesterről tanítványra szállt. Ilyenformán az összes tudományág közül ma is az idegtudomány  az egyik legkompetitívebb hazai tudományterület nemzetközi szinten is. Ilyen alapokról indulva tudott a NAP 1 olyan sikeres lenni, hogy e sikertörténetnek szinte szükségszerű volt a folytatása. 

Mi kell ahhoz, hogy egy tudományterület sikerességben kiemelkedjen
a többi közül? 

A KOKI és a többi idegtudományi központ között létrehozott hálózat rendkívül jó hátteret biztosít a kutatómunkához, megteremti a kritikus tömeget, ami a sikeres kutatás alapfeltétele. E hálózat létrehozásában a NAP 1-nek óriási szerepe volt. Az első ciklusban rendelkezésre álló 12 milliárd forint egy része intézményi támogatásként konzorciumokhoz került. A NAP 2-t az a felismerés hívta életre, hogy az igazán jól működő kutatócsoportokat kell támogatni, amelyek megfelelő kutatóprogrammal jelentkeznek a támogatásra. Vagyis a NAP 2 a legtöbb esetben már nem intézményi támogatás volt, hanem konkrét kutatási csomagok megvalósítását tette lehetővé. 

Ön a NAP alapkutatási pillérének elnöke. Az élettudományi kutatásokban folytonos dilemma, hogy hogyan kell súlyozni a felfedező és az alkalmazott, gyógyítási célú kutatásoknak juttatott támogatást. A NAP-ban ez nem okozott konfliktust? 

Alkalmazás nem létezhet alapkutatás nélkül. Ettől függetlenül a NAP második ciklusában valóban kritérium volt, hogy a támogatott kutatóprogramoknak el kellett mozdulniuk az alkalmazás irányába. Ennek eredményeképpen
az idegtudománnyal csak perifériás kapcsolatban lévő, illetve alkalmazás-központú kutatásokat is támogatni tudtunk. Így az agykutatási program biztosította támogatás szinte a teljes magyar tudományosság hasznára vált.
Az agykutatást példátlanul széles körben értelmeztük. Kapott például támogatást a Balatoni Limnológiai Intézet, hogy vizsgálják a Balatonba jutó szennyeződéseknek a gerinctelenek idegrendszerére gyakorolt hatását. Számos genetikai felfedezést is tettek a kollégák, például a depresszió hátterével kapcsolatban, de jelentős lépéseket tettünk az informatika és a mesterséges intelligencia irányába is. A klinikai orvostudománnyal pedig természetesen szinte az összes kutatócsoportnak van kapcsolata, elég ha például a retinadegenerációk gyógymódjait vagy a pajzsmirigyhormonok kötődését jelző transzgenikus egértörzset említjük. Vannak kutatók, akik olyan bélbaktériumokat kutatnak és fejlesztenek, amelyek esetleg számos idegrendszeri kórkép kezelésében játszhatnak szerepet a jövőben. 

Tehát a NAP második ütemében szempont volt a támogatott kutatócsoportok körének szélesítése? 

Igen, a második körben egyértelműen sikerült olyan diverz kutatócsoportokat bevonni, amelyek egyenként és összefogva is kiemelkedő teljesítményt nyújtottak. A program félidejében teljes körű értékelést végeztünk, és felmértük, hogy hol tartanak a kutatócsoportok. Ahol láttuk, hogy a publikációs aktivitás nem megfelelő, ott figyelmeztettük őket, hogy erősítsenek ezen a téren. Örömmel tapasztaltuk, hogy az érintettek ezt meg is tették. 

A sikeresség nem egzakt fogalom. Az ember azt gondolná, hogy más teljesítmény számít sikeresnek a Harvardon, mint Magyarországon.
Milyen lehetőségeik vannak a magyar agykutatóknak Nyugaton dolgozó kollégáikhoz képest? 

A tudományos sikerességet, a felfedezések meglétét vagy hiányát, értéküket valóban sokféleképpen lehet mérni, és mind a mai napig vitatkoznak arról, hogy melyik mérőszám a legmegfelelőbb. Én azt hiszem, hogy mi olyan értékelési módot alakítottunk ki, amely nem egyetlen mérőszámot emel ki. Ehelyett vizsgáljuk, hogy történt-e olyan jelentős felfedezés, amelyben a kutatócsoportok tagjai meghatározó szerzőként vettek részt. Ha az adott csoport, illetve kutató indította a kutatást, és meghatározó szerepet játszott benne, akkor a közlemények első vagy utolsó szerzőiként lesznek feltüntetve. Akik csak részfeladatokat végeztek el, vagy bedolgoztak mások kutatásába, azokból középső szerzők lesznek. Tehát itt főként azt vizsgáljuk, hogy a kutatócsoport hány meghatározó szerzős publikációt tudott megjelentetni (illetve azt később hányan idézik), és ebben egyértelmű a fejlődés, ami nyilvánvalóan a NAP támogatásának tulajdonítható. Jó jelzés lehet a kutatók későbbi karrieríve is. A sikeres kutatókat konferenciákra, folyóiratok szerkesztőbizottságába, társaságok vezetőségébe hívják, jelentős laborokban kutathatnak, és jelentős kutatási pályázatokat nyernek el. Érezhető, hogy a NAP által támogatott kutatók pályája is lökést kapott. A két NAP-pályázat idején számos kutató nyert más pályázatokon is, például a Lendület Program vagy az Európai Kutatási Tanács (ERC) pályázatain. 

Az interjú itt folytatódik.