A digitális technológia az utóbbi évtizedben gyökeresen átalakította az emberek közti társas kapcsolattartás lehetőségeit. Vajon hogyan reagál erre a felfoghatatlanul gyors változásra agyunk, mely – bár rendkívül rugalmas – évmilliók evolúciós örökségét hordozza? Topál József, az MTA TTK kutatója ezt a kérdést járta körbe az Agykutatás Napjain tartott előadásában.
A videofelvételt Tóth Gergely készítette, a címlapkép forrása pixabay.com
Tabletet nyomkodó és telefont szorongató kisgyerekek, akik talán még beszélni sem tudnak – ilyen képekkel zárta előadását Topál József. Nem túl megnyugtató látvány, de a közönség ekkorra már kénytelen volt megbarátkozni a gondolattal, hogy valójában a méltóságukra oly büszke felnőttek sem sokkal többek egymást online kurkászó túlfejlett agyú majmoknál. No de hogy jutottunk el idáig?
Agytársaságban
A társas viselkedés evolúciójával már az utóbbi évek közösségimédia-forradalma előtt is foglalkoztak a kutatók. Különféle régészeti adatokból kikövetkeztették, hogy az emberősök evolúciója folyamán nemcsak az agy mérete nőtt meg számottevően, de ezzel párhuzamosan a csoportméret is jócskán emelkedett: míg a 2,5 millió évvel ezelőtt élt Australopithecus csoportjai mindössze hozzávetőleg 20 egyedből állhattak, a mai ember, a Homo sapiens vadászó-gyűjtögető csoportjainak már nagyjából 150 tagja lehetett.
A különféle társas életmódot folytató majomfajok vizsgálata nyomán körvonalazódni kezdett egy gondolat, mely szerint a csoportméret növekedésének feltétele az “agyasodás”, vagyis az agy, azon belül is a legfejlettebb gondolati funkciókat megvalósító előagy méretének növekedése. A Robin Dunbar által “társas agy hipotézisnek” nevezett elv mögött az a megfontolás áll, hogy egy nagyobb csoport fenntartásához több társas kapcsolat kialakítására és folyamatos ápolására van szükség, mindez pedig számottevő agykapacitást és időt köt le.
Szavakkal simogatni
De miből is áll a kapcsolatok ápolása? Az állatvilágban a legalapvetőbb ilyen mechanizmus a rokonság felismerése, illetve különféle hormonális állapotok kiváltása, amelyek irányítják, hogy az állat mennyire legyen elfogadó társaival szemben. A “zsigeri érzések”, vagy szaknyelven a neurohormonális állapot az egyedek közti interakcióval is befolyásolható – ez a majmoknál megismert kurkászás, amelynek célja az élősködők eltávolítása mellett nagyobb részben éppen a bizalom, az elköteleződés kiépítése és a törődés jelzése.
Az embernél “kurkászás” legfontosabb eleme már nem az érintés, hanem a beszéd: nem kell sokat bizonygatnunk, hogy szavaink képes a másik érzelmi állapotát befolyásolni. Végül szintén az emberre jellemzőek az ún. szinkronizációs mechanizmusok, amikor egy egész csoport érzései hangolódnak össze például zenehallgatás, tánc vagy éppen közös nevetés közben.
A társaság kis körei
Ha belegondolunk, hogy mennyi emberrel tartunk fel kapcsolatot, talán kevésnek találjuk Dunbar korábban említett 150-es csoportméretét. Kapcsolataink azonban nem azonos intenzitásúak:
- A legbelső körben helyezkednek el a feltétlen támogatók, akikkel rendszeres a kapcsolatunk, és egyoldalú áldozatvállalásra is hajlandóak értünk. (Átlagosan nagyjából 5 fő tartozik ide – de hangsúlyozzuk, hogy ez csak átlagérték.)
- Körülöttük látható egy tágabb kör, a szimpatizánsoké. Velük is rendszeresek az interakciók, azonban az áldozatvállalás itt már kölcsönös (~15 fő).
- Még kijjebb helyezkednek el a kevésbé szorosan kapcsolódó szimpatizánsok, akikkel az interakció már kevésbé rendszeres (~50 fő).
- A következő réteg a még aktív hálózat, akiket még valamilyen szinten kölcsönösen támogatunk, illetve hajlandóak vagyunk valamilyen értelemben “befektetést” hozni értük (~150 fő).
- Majd következik a személyes ismerősök (~500 fő),
- és a távoli ismerősök köre (~1500 fő).
A még aktív hálózatnál jelenik meg a dunbari 150-es szám: ez a kurkászottak köre. Kutatások szerint az emberek és a majmok is nagyjából idejük 20%-át töltik kurkászással – csak a kapcsolat szorosságának függvényében nem egyenletesen oszlik el ez az időráfordítás.
Áttöri-e a Facebook a társas üvegplafont?
A nevezetes 150-es csoportméret olyannyira elfogadott hivatkozási alappá vált, hogy egyes szervezetek ehhez illeszkedve állapították meg a kívánatos munkahelyi csoportméretet. Ahogy azonban a kommunikáció technikai lehetőségei néhány év alatt páratlan fejlődésen mentek keresztül, egyre többen tették fel a kérdést: vajon ez a soha nem kommunikációs hatékonyság növeli-e a még aktív kapcsolati hálózatunk méretét?
Egy egészen friss, több ezer főre kiterjedő kutatás azt a – talán meglepő – eredményt adta, hogy kapcsolati köreink felépítése egyáltalán nem változik. Attól még, hogy digitális eszközökkel, szociális hálókon keresztül kommunikálunk, nem jut több kapacitásunk kapcsolataink fenntartására: az evolúciós örökséget ez esetben képtelen meghaladni a technika.
Nesze neked, netstressz
Ha pedig valaki még ezek után is megőrizte volna féktelen optimizmusát a kommunikáció új formáival kapcsolatban, annak Topál József öt pontban ecsetelte, miért nincs (a neten sem) ingyenebéd. Ha közösségi életünket az online felhőbe költöztetjük, a következőkkel kell szembenéznünk:
- A neten megosztott stresszhatások könnyen átragadnak, hiába egy távoli ismerős ismerősével történik valami szörnyűség.
- Az információk áradatában gyakran érezhetjük, hogy valami fontosból kimaradunk. Ez a kontrollvesztés is hozzájárul a stresszhez.
- Mondanunk sem kell, hogy a bőség zavara egyenes út a frusztrációhoz, döntésképtelenséghez és egyúttal a szorongáshoz.
- Egy offline közösségben könnyebben volt az ember “a falu legszebb lánya”, a “környék legjóképűbb legénye” vagy a “társaság legfurfangosabb viccmesélője”, a neten biztosan talál magánál valamilyen téren jobbat. A “minden relatív” érzésének állandó jelenlétére sem vagyunk igazán felkészülve.
- Végül pedig, pszichológiai mechanizmusaink nem készítenek fel arra sem, hogy eligazodjunk az online közösségi tér valós és félrevezető információi között.
Topál József előadásának videofelvétele az alábbiakban teljes terjedelmében megtekinthető:
